Üvegharmonika: súrlódás folyamatos hanggal
Benjamin Franklin 1761-ben fejlesztette ki üvegharmonikáját, miután megismerkedett a dörzsölt üvegperemek zenei használatával. Ahelyett, hogy különálló üvegpoharakat rendezett volna asztalra, hangszerén fokozatosan méretezett üvegtálak sorát rögzítette vízszintes tengelyre. Egy pedál forgatta a szerkezetet, az előadó pedig nedves ujjaival érintette a peremeket. A súrlódás tartotta fenn a rezgést az üvegben, így összefüggő frázisok és hanghármasok is megszólaltathatók voltak.
A hangszer forgó tartószerkezete és hajtása mechanikus, de nem önjátszó zenegép. Nincs henger, amely előírná a kompozíciót. Az előadó adja az érintést, az időzítést és a zenei döntéseket. Ez a különbségtétel megakadályozza, hogy egy festői tárgyat rossz műszaki kategóriába soroljunk. A mechanizmus az előadást támogatja, de nem helyettesíti az előadó hangválasztását.
Többek között Wolfgang Amadeus Mozart is írt a hangszerre. Sajátos hangszíne egyszerre vonzotta a csodálatot és a kidolgozott történeti találgatásokat. A hallgatókra gyakorolt titokzatos hatásokról szóló történeteket kulturális bizonyítékként kell kezelni, nem orvosi magyarázatként. A fizikai leírás a súrlódással, a rezgő üveggel és az előadó érintkezés feletti irányításával kezdődik.
Eolikus hárfa: hangszer rögzített program nélkül
Az eolikus hárfa lehetővé teszi, hogy a mozgó levegő kifeszített húrokat gerjesszen. A húrokon átáramló szél megfelelő feltételek mellett váltakozó erőket kelthet, amelyek fenntartják a rezgést. A kialakuló hang a szél viselkedésétől, a húrok tulajdonságaitól és a hangszer szerkezetétől függ. A felhangok kiemelkedhetnek, így változó textúra jön létre, nem pedig egy akarat szerint játszott egyszerű dallam.
Athanasius Kircher a tizenhetedik századi munkájában tárgyalt egy eolikus hangszert, a hárfa később a természetről és az ihletről szóló romantikus eszmékhez kapcsolódott. Ám a „természet játssza” megfogalmazás csak a magyarázat kezdete. Egy készítő továbbra is választ anyagokat, feszítéseket, hosszúságokat és elhelyezést. A környezet részt vesz az előadásban, de a tárgy határozza meg azokat a feltételeket, amelyek mellett ez a részvétel hallhatóvá válik.
Éneklő madarak: összehangolt mozgás apró színháza
Az éneklő madár automaták látható animációt egyesítenek mesterséges hanggal. Sok kialakításban fújtatók juttatnak levegőt egy sípba, miközben a szerkezetek változtatják a hatásos akusztikus viselkedést, így változó hangmagasságok és madárszerű frázisok jönnek létre. Bütykök és összekötő elemek hangolják a hangot olyan mozdulatokhoz, mint a nyíló csőr, a forgó test vagy a verdeső szárnyak. A pontos elrendezés eltérő, ezért egy példányt nem szabad minden készítő sémájaként használni.
Pierre Jaquet-Droz és Henri Maillardet az automaták tágabb történetéhez tartozik, a Rochat- és Bruguier-műhelyek pedig fontos nevek az éneklő madár szerkezetek történetében. A szerzőség pontos bizonyítékokat igényel: szignókat, kivitelezést, eredetet és dokumentált tárgyakkal való összevetést. Egy meggyőző madárelőadás nem megbízható készítői jegy. Egy apró tokot sem szabad könnyedén kezelni; a nagyon kicsi alkatrészek jelentős rugóerőt adhatnak át.
Telharmónium: forgó gépezet az elektromos zenébe
Thaddeus Cahill telharmóniuma, amely 1897-es szabadalomhoz kötődik, és 1906-ban New Yorkban nyilvános működésbe lépett, forgó gépezetekkel állított elő elektromos zenei jeleket. Különböző frekvenciakomponensek kombinálhatók voltak a hangszínek alakításához, ami előre vetítette a későbbi elektromos orgonák fontos elveit. A berendezés óriási volt egy házi zenedobozhoz képest, és a telefonhálózaton keresztüli elosztás a törekvései részét képezte.
Ez nem egy hornyban tárolt akusztikus hang, és nem is acélt pengető tüskézett program. Az elektromos előállítás a hangszer hangjának központi eleme. A mechanikus forgás továbbra is fontos, de a hang elektromosan hajtott vevőkészülékeken keresztül jut el a hallgatóhoz. A telharmónium megmutatja, miért kell a „mechanikus” és az „elektromos” szavakat a rendszer egy-egy szakaszának leírására használni, nem pedig olyan címkeként, amely mindent egyszerre magyaráz.
Theremin: gesztus érintés nélkül
Lev Termen, nemzetközileg Léon Theremin néven ismert, fejlesztette ki a theremint 1920 körül; ez egy másfajta elektromos megközelítést kínál. Az előadó kezei megváltoztatják a kapacitást az antennák közelében, ami a hangmagasságot és a hangerőt szabályozó áramkörökre hat. A klasszikus hangmagasság-rendszerben a nagyfrekvenciás rezgések kölcsönhatása hallható különbségi frekvenciát hoz létre. A hangszer nem olvas papírtekercset, és nem vár arra, hogy egy pengetett húr megszólaljon.
Színpadias megjelenése elvonhatja a figyelmet az előadó tudásáról. Rögzített billentyűk vagy pengetők nélkül a pontos hangolás a szabályozott mozgástól és a hallástól függ. Az üvegharmonikához hasonlóan ez is szokatlan hangszer, nem pedig a zenész automatikus helyettesítője. A kettő összehasonlítása hasznos folytonosságot mutat: a leleményes szerkezetek új kapcsolatot teremtenek az emberi gesztus és a kitartott hang között.
Szerkezeti megjegyzés: a mozgó csőr nem feltétlenül adja a hangot
A látható csőr lehet szinkronizált színházi elem, miközben a belső, külön sípból jön a hang. Mindig különböztesse meg, mit lát a közönség attól, ami ténylegesen rezeg.
Bizonyítékfiók
- The Franklin Institute — Franklin találmányai és tudományos háttere.
- The Metropolitan Museum of Art: üvegharmonika-keresés — dokumentált zenei hangszerek.
- Science Museum Group: theremin — objektumadatok elektronikus hangszerekhez.
- Cahill amerikai szabadalma, 580035 — elsődleges műszaki bizonyíték az elektromos zenekeltésre.