Először tegyük láthatóvá a hangot
Édouard-Léon Scott de Martinville 1857-ben szabadalmaztatta a fonautográfot. Célja a hang nyomának rögzítése volt, nem a visszajátszás. A hang egy gyűjtőszerkezetbe került, és egy membránt mozgatott; a hozzá csatlakozó tű egy előkészített felületre vonalat karcolt. Az így létrejövő fonautogram a rezgés látható felvétele volt. Ha fonográfnak neveznénk, összemosnánk a hangnyom rögzítését és egy azt visszaadni képes rendszer megtervezését, pedig ez fontos különbség.
A First Sounds kutatói később optikai elemzéssel és digitális feldolgozással hallható információt nyertek vissza a fennmaradt nyomokból. Scott 1860-as, „Au clair de la lune” című nyomát különösen ismerik. Ez a modern eredmény nem jelenti azt, hogy az eredeti gépnek volt lejátszási funkciója. Azt mutatja, hogy egy tárgy olyan információt is megőrizhet, amelyet alkotója a gyakorlatban nem tudott újra meghallgatni.
Aztán hagyjuk megszólalni a nyomot
Thomas Edison 1877-es fonográfja működő rendszerben egyesítette a felvételt és a visszajátszást. A korai ónfólia-kialakításban a tű a barázdált henger köré tekert fóliára hatott. Lejátszáskor a rögzített felület tűt és membránt mozgatott, így a mechanikai mozgás ismét levegőben terjedő hanggá alakult. A későbbi hengertechnológiák más anyagokat és fejlettebb rögzítési módszereket használtak; egy ónfólia-bemutatót és egy kereskedelmi viaszhengeres gépet nem szabad ugyanannak a készüléknek tekinteni.
Alexander Graham Bell, Chichester Bell és Charles Sumner Tainter a Volta Laboratóriumhoz kötődő Graphophone-fejlesztésekhez járult hozzá. Munkájuk egy versengő, egymással összefüggő történet része, nem pedig egyetlen feltaláló töretlen előrehaladása. A szabadalmi dátumok, prototípusok, bemutatók és sikeres kereskedelmi termékek különböző történelmi kérdésekre adnak választ. Egy pontos leírásban meg kell mondani, melyik mérföldkövet értjük alatta.
Felvétel mikrofonok előtt
Egy akusztikus felvételi rendszerben az előadók elegendő hangenergiát adtak ahhoz, hogy a membrán a tölcséren keresztül mozogjon. A membrán mozgása egy vágótűt hajtott. Ebben a láncban nem volt mikrofon és elektromos erősítő. Az elhelyezést, a hangszereket és az előadási stílust a gép válaszához igazították, amely nem rögzítette egyformán jól az összes frekvenciát vagy hangerőt.
Ennek következtében egy korai felvétel egyszerre előadási dokumentum és egy technikai találkozás terméke. Az énekes távolsága a tölcsértől, a hangszerek egyensúlya és a felvevőgép mechanikus működése mind alakították a nyomot. A felületi zaj és a korlátozott sávszélesség nem az egyetlen különbség a modern felvételtől. Lehet, hogy az zenészek azért változtatták meg előadásukat, mert a felvételi rendszernek játszottak, nem a koncertközönségnek.
Henger, lemez és a mozgás iránya
Emile Berliner gramofon-munkássága, köztük 1887-es szabadalma, központi szerepet játszik a lemezfelvétel fejlődésében. Sok ismert lemez oldalirányú modulációt hordoz: a barázda oldalról oldalra mozog. Sok hengeres rendszer függőleges, úgynevezett domb-és-völgy modulációt használ. Ezek hasznos kiindulópontok, nem általános szabályok. Egyes lemezek függőleges felvételt is használtak, ezért a formátum meghatározása nem támaszkodhat csupán a hordozó alakjára.
A lemezgyártás mesterlemezeken és nyomóformákon alapuló eljárásokkal tette lehetővé a sokszorosítást, és hozzájárult egy nagy hangfelvétel-ipar növekedéséhez. Ugyanakkor a hengerek is fejlesztettek kereskedelmi sokszorosítási módszereket. Kerülje azt a leegyszerűsített történetet, amely szerint az egyik formátum mindig egyedi, a másik pedig mindig tömegtermelésű volt. Az anyagok, a gyártási eljárások és az üzleti gyakorlat idővel változtak, és a történet gyártónként és piaconként eltérő.
A lejátszógép is a bizonyíték része
A mechanikus lejátszó tűvel követi a barázdát, és a mozgását átadja a membránnak. A tölcsér hatékonyabban csatolja a membrán mozgását a levegőhöz; nem biztosít elektromos erősítést. Eközben a hajtásrendszernek a hordozót megfelelő sebességgel kell mozgatnia. A sebességhibák a hangmagasságot és a hosszúságot is megváltoztatják, ezért egy meggyőzően hangzó átvitel nem szükségképpen történelmileg helyes.
Ne feltételezze, hogy minden régi lemezt pontosan 78 fordulat/perc sebességgel kell játszani, és hogy egyetlen tű minden felvételhez megfelel. A korai sebességek változóak voltak, a barázda méretei, a modulálás és az anyagok pedig kompatibilis berendezést igényelnek. Egy törékeny vagy azonosítatlan hordozó lejátszása véglegesen károsíthatja. Az archiváló átíratás során adott esetben speciális tűk, gondos sebességkutatás és érintésmentes módszerek használhatók. A megfelelő megőrzés az azonosítással kezdődik, nem azzal, hogy tűt helyezünk a barázdába.
Szerkezeti megjegyzés: miért nem elektronikus erősítő a tölcsér
A tölcsér akusztikus csatoló eszköz. Segít átadni a rendelkezésre álló rezgési energiát a környező levegőnek, de nem ad hozzá energiát elektromos tápellátásból.
Bizonyítékfiók
- First Sounds — kutatások és hangfelvételek a korai hangnyomokhoz kapcsolódóan.
- Library of Congress: Edison-gyűjtemény — elsődleges anyagok és történeti tanulmányok.
- Library of Congress: Emile Berliner — dokumentumok és felvételek.
- Thomas Edison National Historical Park — laboratórium és találmányi háttér.